Szövés Elmaradhatatlan kelléke a sárközi életnek a szövõszék, hiszen minden sárközi asszony tudott szõni. Ha a lány megtanult a szövõszékkel bánni, férjhez mehetett. Egyáltalán nem kívánták meg az eladó lánytól, hogy tudjon fõzni, ezt ráért megtanulni asszony korában az anyósától vagy a szüleitõl, de ha szõni nem tudott, az nagy szégyen volt.

Ahogy a kislányok cseperedtek, úgy kaptak egyre nehezebb feladatokat a szövõszék körül. Nem egy kislány már 10-12 éves korában maga kezdte el szövögetni kelengyéjét. Elõször a sima vásznat, késõbb a keskeny hímeket, és végül a legösszetettebb mintákat is megtanulta. Természetesen nem minden nõ volt igazi mestere a szövésnek, ahogy megvoltak a híres hímzõasszonyok, ugyanúgy voltak híres szövõk is. Nemcsak a fehérnemûkhöz szükséges durvább és finomabb vásznakat szõtték meg, hanem készítettek leheletnyi finom bíborvásznat is. Ebbõl varrták meg a nõk számára a bõ ujjú ingeket, a gyermektelen fiatalasszonyok jellegzetes fátylát, a bíbort. Ennek a végére került a sárközi népmûvészet legértékesebb darabjainak tartott hímzett bíborvég.

A sárközi szõttesrõl szóló elsõ írás 1715-bõl, a decsi jobbágyok panaszlevelébõl való, melybõl kitûnik, hogy a sárközi szõttes olyan kelendõ volt, hogy bizonyos adónemek helyett a földesúr elfogadta, vagy eladásra készítették, és az így befolyt összeget fizették be adó fejében.

A sárközi szõtteseket funkciójuk alapján három csoportba sorolhatjuk. Elsõ csoportba a köznapi használatra készített, egyszerû csíkokkal díszített vásznakat soroljuk (abroszok, törölközõk, szakajtóruhák, lepedõk, stb.). Második csoportba a "halálravalók", ezek azok a nagyon vékony fonalból csíkozással készült nagyméretû lepedõk, amelyekbõl a nõi ingek és a bíborfátyol is készült. Végül a harmadik csoport az ünnepi alkalmakkor használt, nagyon míves darabok, abroszok, a tornyos ágyakban felhalmozott ágynemûk.

A legrégebbi sárközi szõttesek mintája, a piros és kék, illetve a piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K-s és csibeszemes apró motívumokkal lazították. Fekete mintás abroszokat és terítõket is készítettek, amelyeket gyász alkalmával terítettek fel. Késõbb, a XIX. század közepe táján átvették a takácsmesterek mintáit, a rózsákat, galambokat és a természetbõl vett elnevezésû szedett mintákat.

Az iskolában mûködõ szakköröknek köszönhetõen remélhetõleg még sokáig lesz lehetõség megõrizni a Sárközben a szõttesek méltó rangját.

Hímzés A sárközi nõk ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették. Egyik jellegzetes darab a fõkötõ volt, amelyet az asszonyok férjhezmenetelüktõl halálukig hordtak. Anyaga fekete klott vagy selyem, amit finom fehér fonallal dúsan hímeznek. E fõkötõhímzés roppant gazdag, változatos sárközi sajátosság. A minták többnyire stilizált virágok, levelek, szõlõszemek, többnyire tehát növényi eredetûek; sokszor szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak, vízfolyásnak nevezik. A fõkötõk hímzéstechnikája szinte az összes lehetõséget kimeríti. Ezeket a motívumokat átvitték kisebb-nagyobb terítõkre is, s újra divat a fõkötõhímzéssel készült nyakkendõ is.

A fõkötõt a fiatal menyecskék az elsõ gyermek születéséig még ún. bíborral (fátyollal) is befedik, és cifra tûvel megtûzik. A fátyolkendõ végeit selyem és aranyhímzéssel, arany- és ezüstpaszománttal díszítették. Ez a bíborvég hímzés. Vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták, a mintái mértani jellegûek.

Legrégibb a párnavég hímzés, amely vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán láncöltéssel sûrûen öltve.

A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendõhímzés. A jegykendõt a lány a kézfogón adta a võlegényének, s már kislánykorától hímezte. Színei megegyeznek a bíborvég hímzésével, motívumai virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva.

Jellemzõ, hogy a hímzõfonalak gyönyörû színeit természetes színezõanyagokkal alakították ki.

Vesszõfonás A vesszõfonás a Sárközben fontos szerepet töltött be, hiszen rengeteg használati eszköz íly módon készült. Lényeges szerephez jutott a betakarításnál, a termények tárolásánál, de még a lakóházak készítésénél is. Az árterületeken vesszõfonatból készültek a falak - melyeket sárral tapasztottak be. Áradáskor a víz a sarat elmosta ugyan, de a ház - a vesszõfonatnak köszönhetõen - a helyén maradt. Így a helyreállítás is egyszerûbb volt.

Tojásfestés Sárközben elterjedt a tojások igen aprólékos és látványos festése. A hímes tojások motívumai jellegzetesek, elsõsorban geometrikusak, színei erõteljesek.